Félelmek, mint vágyak. Vágyak, mint félelmek.

Amikor a másik vágyik valamire, de mégsem tesz érte, akkor a legtöbb esetben a félelmei miatt nem indul meg. Ilyenkor próbálj meg ne értetlenül állni a helyzet előtt és azt sulykolni, hogy csinálja már, mert ezzel csak növeled a benne lévő feszültséget, hanem próbáld megérteni, kideríteni, hogy mitől fél az adott dologgal kapcsolatban.

‍

Amikor valakivel együtt dolgozom, akkor tudom, hogy bármi is legyen a vágya az illetőnek, meg kell vizsgálnunk, hogy milyen félelmei bújnak meg az adott vággyal kapcsolatban, mert ha ezt nem tesszük, akkor az illető az út során valahol szabotálni fogja magát.

‍

A félelem tudatosítása (elismerése, megnevezése, kibontása) újra cselekvőképessé tesz. Ha nincs tudatosítva, akkor a mélyből irányítja az életedet. Van, hogy nem könnyű rájönni és elismerni, hogy félünk. Ám az önmagunkhoz mért szeretetteli őszinteség gyógyító erejű. Emberi természetünkből adódóan nagyon sokunk igyekszik a legkisebb ellenállás felé haladni, arra, ahol simának és könnyűnek tűnik az út. A félelmek tudatos elkerülése később szenvedést szül. Mert ha nem a szíved útját járod, hanem azt, amelyik felé az elméd terelget (kinek az a feladata, hogy megvédjen téged, kvázi mindig a biztonság felé igyekszik vinni) akkor könnyen lehet, hogy a kényelmes, a kellemes úton leszel, de hiányozni fog a boldogság. Minden jó, csak a baj, hogy nem a te utadat járod. Azt az utat járod, amit az elméd kitalált neked.

‍

A félelmek, mint fának a gyökerei, sok esetben összenőnek a vágyakkal. Vágysz valamire, de a vágyad eléréséig tartó út magában hordozza a félelmeket is. Ha kezeletlen marad a félelem, akkor érintetlen marad a vágy. Ennek felismerése útjelző lehet: ahol a félelem van, ott fejlődési lehetőség, ott szabadság vár.

‍

A boldogság csak a szabadságban tud létezni. Nem abban, hogy mindig azt csinálsz, amit akarsz, hanem abban, hogy bármi is legyen az élethelyzeted, képes vagy megélni a szabadságot. A biztonságra való törekvés mélyen belénk van kódolva. Ám ha jobban megfigyeljük a létezést, akkor láthatjuk, hogy az élet pulzáló ritmusa minden, csak nem biztonságos. Ebben a nem biztonságos létformában a biztonságra törekedni természetes, ám ha görcsös, akkor életellenes és szenvedést szül.

‍

Az élet fintora pedig az, hogy ugyan a görcsös biztonságkeresés szenvedést szül, aki szellemi-lelki utat jár, ő előbb megérti, utóbb megtapasztalja, később pedig végleg megérti, hogy valójában örökkön örökké létezünk az időtlenségben, így a biztonság az egyszerűen a létezésünkből fakad, el nem vehető tőlünk. Tény és való, hogy emberi mivoltunk fölé kell ehhez helyezkednek, ám ha ezt meg tudjuk tenni, akkor nem akarjuk majd feladni az önazonosságunkat azért, hogy azt a kis emberi szerepet biztonságba tudhassuk, akit most eljátszunk.

‍