Miért fontos a határok meghúzása, az én-képviselet és hogyan csináld?

Egy korábbi cikkemben már írtam az önazonosságról egyfajta aspektusból. Ott azt említettem, hogy ha az, ami bennünk van, az azonos azzal, ami kint van, tehát ahogyan beszélünk és cselekszünk, akkor összhangban lesz a két világ, azaz azonosság jön létre. Az életem azonos azzal, aki vagyok éppen. Ez az önazonosság, s ha ez megvan, akkor ez ad egy alap boldogságot. Innen már jól összeköthető, hogy ahhoz, hogy az életem azonos legyen velem, ahhoz bizony szükség van arra, hogy nemet tudjak mondani, hogy képviselni tudjam magam, hogy asszerint tudjak beszélni és cselekedni, ami bennem van.

‍

A határ húzás témaköre az összes ember életében egy téma, szinte kivétel nélkül bárki jön hozzám foglalkozunk ezzel, maximum a probléma mélysége az, ami változik. Ebben a cikkben megvilágítom neked többféle, olykor egymással ellentétes szemszögekből is a témát, azért, hogy átfogó képet kaphass. Azért is fontos ez a téma, mert boldogságod, szabad létezésed fundamentális alapja, s mégis a legtöbb embernek fogalma sincs róla. Teljesen jogosan, néhány évvel ezelőtt nekem se volt.

‍

Mit jelent a határ húzás? Röviden és tömören: szavakkal és cselekedettel kijelölöd azt, hogy neked mi fér bele és mi nem. Mi oké és mi nem. Ez elég faék egyszerűnek hangzik, és meglátod majd, hogy a valóságban sem bonyolult, csak olykor nehéz:)

‍

Az előző tézisünk magával hozza azt, hogy ha valaki meghúzza a határait, akkor ő feláll, felszólal, kiáll önmagáért. Na ez már behoz egy olyan aspektust, amitől sokan tartanak, félnek. Ha nyitott szemmel jársz, kelsz az utcán, s nem csak nézel, de látsz is, akkor láthatod, hogy mi magyarok nem szeretjük a konfliktus úgy kollektíven. A legtöbb ember úgy van vele, hogy inkább bele csoszog a másik hátába, mintsem szóljon neki, hogy legyen szíves elengedni. Természetesen ezek most általánosítások, ne hörrenj fel, ha rád nem igaz, de a magyar embernél konfliktus kerülése okán megjelenik az elfojtás. Vagy nem tesz semmit, nem képviseli magát, vagy az előző példánknál maradva passzív agresszíven teszi ezt meg. Ami látszólagosan egy jó döntés számára, hiszen úgy istenigazából nem kell kimondani, mit akar, mi zavarja, de mégis jelezheti a természetesen másik “bunkó”-nak, hogy vegye már észre magát.

‍

Ám a passzív aggresszív működés, vajon mit mond el rólunk? Gondolj csak bele, milyen energetikája van vannak, hogy nem merem magamat képviselni, helyette sunyi módon jelzéseket adok a másiknak. Egy ilyen tett után nem a büszkeség, az egyenesség, ami elárasztja az embert. Magyarán a passzív aggresszív viselkedés lehet, hogy olykor célravezető, de a végső békét sosem lehet vele elérni, mert csak azt üzenjünk vele magunknak (és másoknak is), hogy nem becsüljük és tiszteljük magunkat annyira, hogy fel merjünk szólalni önnön lényünkért.

‍

Haladjunk mélyebbre.
Miért fél a legtöbb ember attól, hogy azt mondja nem vagy attól, hogy kiálljon magáért egy adott helyzetben például a párjával, szülőjével szemben?

‍

A tapasztalatok azt mutatják, hogy ennek több oka is van, az egyik többek között az az, hogy ezt látod a társadalomban is. Asszertív kommunikáció nuku, helyette passzív agresszív viselkedés, célozgatások, höbörgés. Azonban a nyomósabb okok azok, mint mindig, itt is gyermekkorból származnak.

‍

1. Félelem a konfliktustól.
   Ha anya, apa rengetegszer veszekedett, marta egymást gyermekkorodban, akkor kialakulhat egy alapvető ellenérzés a konfliktussal szemben. Mivel fájjó emlékek ezek (akár emlékszel rá, akár nem), ezért a konfliktussal szemben kialakul egy negatív érzelmi kapcsolódás, ami azt mondatja, hogy ezt el kell kerülni, mert nem akarom újra átélni, amit ott átéltem gyermekként. Erről persze a legtöbb ember nem tud, de tudat alatt ez működteti.
   
   
2. Gyermekkori traumákból adódó görcsös kényszer arra, hogy elfogadjanak, szeressenek.
   Nem akarok belemenni mélyebben, mert nem erről szól a mai cikk, de lényeg a lényeg, hogy a gyermek valamiért azt éli meg, hogy nem kapja meg a megfelelő minőségű és mennyiségű figyelmet és szeretetet. Amíg nem válik rá tudatossá, egész életében ezért fog kuncsorogni másoknál. S ha én azt szeretném, hogy elfogadj és szeress (mindenáron), akkor nem mondok ellent neked, mert akkor lehet, hogy kirekesztesz, s elvesztem a tőled kapott figyelmet és szeretetet. Egy kisgyermek mindig magát okolja. Ha anya apa veszekszik, biztos miatta van. Ha anya, apától nem kap elég figyelmet, szeretetet, törődést, biztos ő csinál valamit rosszul. Ebből adódóan felnőttként igyekszik mindent “jól” csinálni, és mindenkinek megfelelni, hogy ne járjon újból pórul. Újra kihangsúlyozom, erről a működésről általában nem tud egy ember, tehát nem tudatosan csinálja.
   
   
3. Nem akarok megbántani másokat.
   Ez majdnem minden emberben benne van, bennem is megvolt. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy:
   1. Az, hogy megbántódik-e a másik, az rajta múlik, nem rajtam.
   2. Nem kell választanom a közül, hogy én szenvedjek vagy ő. Megfelelő határ húzással asszertíven megoldható, hogy senki se szenvedjen. (általában)
   3. A hazugsággal hosszú távon még nagyobb fájdalmat okozok, mind magamnak, mind a másiknak. Ugye, mert amikor találkozol a másik emberrel, pedig a hátad közepére sem kívánod, akkor valójában mit csinálsz? Hazudsz. Éppencsak a jóságba csomagolod, s azt mondod, ő miatta mész el.
   
   
4. Félek a konfliktustól kettő
   Azt vettem észre, hogy egy másik okból gyökerező félelem is megjelenik sokszor. Ez abból adódik, hogy a gyermek számtalanszor átélte, ahogy a szülő ledominálja, leülvölti őt, s ezek a traumák fogva tartják azóta is. Ebből adódóan retteg belemenni egy konfliktusba, mert fél attól, mi van, ha megint ledominálja a másik és esetleg le fog fagyni. A lefagyás egy tipikus trauma reakció. Fél attól, hogy nem fogja tudni megvédeni magát és ki lesz szolgáltatva a másiknak, így inkább erősen kerüli a konfliktust, még ha ez azzal is jár, hogy megalázzák, elnyomják.
   
   
5. Alapvető törekvés a békére.
   Végül pedig azt is megjegyezném, hogy mindannyiunkban ott munkálkodik egy szándék, vágy arra, hogy békességben éljünk egymással. Ez bekapcsol akkor is, amikor érdemes lenne határt húzni. A legtöbb ember nem szeretne tudatosan veszekedni, balhét csinálni. Itt azt érdemes felismerni, hogy a nézeteltérés, az ék az egységben akkor is ott van, ha meghúzom a határt, ha nem. Egy kevésbé szofisztikált példával szemléltetném: Ha szaros a bili, akkor szaros a bili. Ha nem teszük szóvá, akkor is barna marad. Az, hogy ezt szóvá tesszük, valójában egy elindulás a tisztaság, a közeledés, az egység felé.

‍

Mert érdemes felismerni azt is, hogy egy kapcsolódásban onnantól kezdve, hogy nézeteltérés van köztünk, s mi ezt nem hangósítjuk ki, nem beszéljük meg, elindul a távolodás. Ék verődik az egységünk közé. Ezért amikor egy párkapcsolatban nincsenek megbeszélve a problémák, akkor mindig csak a távolság növekszik a két fél között. S jelen esetünkben az összekötő híd a konfliktus…Tudom, furán hangzik. De csak azért, mert a konfliktushoz a legtöbbször egy negatív jelzőt társítunk. Valójában egy eszköz arra, hogy a kétséget egységgé varázsolja. Sőt, aki megtanul asszertíven kommunikálni, számára a konfliktus egy lehetőséget ad arra, hogy újra közel kerülhessen a másikhoz. Ez az én megélésem. Én lightos konfliktuskerülőnek mondtam volna magam régebben. Aztán, ahogy megtanultam hellyel közzel kommunikálni, azóta úgy tekintek a konfliktusra, mint egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy rendezni tudjuk azt, ami elcsúszott. Hogy kimondhassuk, ami bennünk szunnyad. Hogy megérthessem a másikat. Hogy megtudhassam, mit érzett akkor, mi bántotta, mi volt benne. Ez egy csodálatos dolog.

‍

Na de mielőtt belemennénk, hogy hogyan kezd el a dolgot, előtte megemlítek néhány olyan dolgot, ami segíthet ráeszmélni, mennyire káros önmagadra és a környezetedre nézve, ha nem tudod képviselni magad.

‍

Másfél évvel ezelőtt együtt dolgoztam egy harmincas éveinek az elején járó nővel, aki az első alkalommal arról mesélt nekem, hogy ő és a barátja egy akkora lakásban élnek, mint én. (ez egy pici 1 személyes lakás) Az anyja pedig rendszeresen bejár hozzájuk, s elkezd papolni arról, hogy neki meg a barátjának, már hogyan kéne élniük, mit kéne csinálniuk stb. stb. Tudod, az az igazi sárkány. Én megkérdeztem, hogy mit szokott mondani ezekre. Azt mondta, semmit. Na, ez itt a baj.

‍

A határhúzás témakörben nagyon gyakran megjelenik az elnyomó/elnyomott dinamika. Aki ledominálja a másikat, vagy éppen csak nem mersz nemet mondani, pedig kezesbárány a másik is, ő az elnyomó, s te aki elszenveded vagy az elnyomott. Namármost ha az élet csak egy kapcsolódásában is jelen van az, hogy elnyomott szerepben tündökölsz, akkor ez kihatással van az egész lényedre. A példánál maradva, a nő azt élte meg, hogy felnőtt létére az anyja elnyomja őt. Ez mit okoz? Alacsony önbecsülést, az önmaga felé irányított tisztelet nuku. Ez további önértékelése problémákat generál, s mindez kihatással lesz arra, hogy a mellé kerülő férfi vajon milyen lesz, s ő mennyire fog hinni magában például amikor kihívásokkal szembesül a karrierje terén. Alacsony önbecsüléssel, önértékeléssel jönni fog egy olyan pár, aki szintúgy nem becsüli magát, kvázi ha férfiról van szó, akkor vagy papucs lesz, vagy annak is megvan az esélye, hogy nárcisztikus, agresszív, ledomináló. A skála két széle játszik szerepet.

‍

Látod már? Egy aprócska dolognak tűnik a nemet mondás, valójában az egyik legfontosabb témakör. Hozok egy saját példát is

‍

Régebben a családi eseményeket nem szerettem. Azt csináltam, hogy amikor rám került a sor, valamibe belekérdeztek, akkor nem mentem a mélyébe, inkább gyorsan tovább tereltem a szót másra, hogy ne rajtam legyen a reflektorfény. Ezt azért csináltam, mert azt éreztem, hogy én és a családom nagyon mások vagyunk, úgy sem fognak megérteni engem. Ismerős? S mivel a családi eseményeken én nem “vállaltam fel magam”, ezért a családi események egy olyan hellyé vált, ahova nem szerettem menni, hiszen ott nem lehettem önmagam. A valóság pedig a következő. Amikor elkezdtem a határokat meghúzni, akkor nemes egyszerűséggel belementem a konfliktusba, én vállaltam azt, amit gondolok az életemről, a világról, meghallgattam a másikat, tiszteletben tartottam az ő véleményét, s ha a másik fél is intelligens valamennyire, akkor tökéletesen megfér egymás mellet az, hogy két különböző véleménnyel vagytok, mégis meg tudtok lenni békében egymás mellett. S aznap először úgy jöttem el a családi eseményről, hogy felszabadult, boldog voltam, mert az lehettem, aki vagyok. Nem kellett meghasonulnom egy, az elmém által kreált probléma miatt. Mert ha megfigyeled, a családom nem változott. Ki változtatott? Én. Magyarán a családommal volt a probléma? Nem. Az én elmém állított fel egy önvédelmi teóriát, hogy én a szegény, miért nem lehetek ott az, aki. Bullshit volt. Erre akkor rájöttem.

‍

Továbbhaladva ezen gondolat mentén eljuthatsz arra a felismerésre, hogy istenigazából megfelelő határokkal te bárhol, bárkivel jól tudod magad érezni. Mert megfelelő határokkal többé már nem a külvilágon fog múlni, hogy az lehetsz-e, aki vagy, hanem rajtad. A határok adják meg a lehetőséget, hogy a fizikai világban is az lehess, aki vagy. A határok adnak felszabadultságot, nyugalmat, szabadságot.

‍

Ezzel szemben azonban a határok nem léte energiahiányhoz vezet. Amikor valaki úgy jön hozzám, hogy nincs elég energiája, akkor mindig tudom, hogy a határokkal dolga van. Mert ha olyan helyeken és emberekkel töltöm az időt, ahol és akikkel valójában nem szeretném, akkor az le fog szívni. Borzasztó munkahely, energiavámpír barátok, rengeteg elvállalt program, kötelezettség, amit igazából egyáltalán nem szerettél volna, de nem mertél nemet mondani, ez mind mind leszív téged. Ahhoz, hogy újra legyen energiánk először el kell kezdeni nemet mondani, meghatározni, mi az, ami nem, és ami marad, az már sokkal inkább lesz szívünkhöz közeli.

‍

Most, hogy hellyel közzel áttárgyaltuk, miről szólnak a határok, miből eredhetnek a nem létük (kóros konfliktuskerülés), milyen személyiségbeli problémákat okoznak, ha nincsenek, s mit adnak, ha megfelelő helyen vannak, térjünk rá a legfontosabb kérdésre, a HOGYANra.

‍

Amikor eljön hozzám valaki, neki is igyekszem elmondani általában, hogy az okok keresése fontos lehet, de nem lényeges. Ami lényeges az az, hogy hogyan tudod megváltoztatni az adott dolgot az életedben. Attól mert tudod, (ha tudod egyáltalán valóban) hogy miből ered a problémád, még nem biztos, hogy meg fog változni. Sőt, általában nem. Számodra lényeges a hogyan. Konkrétan, hogyan változtatom meg az adott dolgot az életemben. Ehhez általában segítő folyamatok, technikák, gyakorlatok szükségesek. Én most felvázolom az elméleti oldalát a hogyannak, ám fontos, hogy ennek az elolvasása önmagában nem fog megoldani semmit. Sőt, ha nem változtatsz, akkor ennek az információnak a tudatában csak még nagyobb lesz benned a belső feszültség. Hisz már tudni fogod, mit tehetnél, de mégsem teszed. Ezért javaslom, hogy bátran indulj meg a változás felé, s ha azt érzed, hogy jobb lenne egy segítővel, aki ott lenne veled az úton, amikor botladozol, akkor érdemes lehet felkeresni valakit.

‍

No, első körben fontos megérteni, hogy a NEM, az sosem a személynek szól, hanem a helyzetnek, sosem a másik ellen, hanem önmagadért. Ez mit jelent? Amikor anyád, apád, vagy egy barátod érzelmileg manipulál, hogy na menj már el vele arra a koncertre, amire nagyon nem akarsz, akkor fontos tudnod neked is, s tudatni vele is, hogy:

A nem, az nem neki szól. El kell szépen mondani, hogy imádod, szereted, de erre az eseményre neked most nemet kell mondanod, mert ezt érzed önmagadban. Valamikor máskor bepótoljátok. Ha nem így tennél sérülnél. Hiszen konkrétan, amikor megteszünk olyan dolgokat, amiket nyomás hatására teszünk, akkor kvázi bántjuk magunkat, hiszen hagyjuk ezt. És persze most ne hozzuk be ide, hogy hányan végeznek olyan munkát, amit nem szívből csinálnak, csak nyomás, meg muszáj hatására, igen, van ilyen. Ez most vegyük külön ettől kérlek.

Tehát:

‍

1. Feltérképezés
   Először érdemes elkezdeni gyakorolni figyelmet. Jelen esetben azt értem ezalatt, hogy el kell kezdeni megfigyelni önmagadat bizonyos helyzetekben. Külső megfigyelővé kell válnod, és azt kell megnézni, hogy kivel érzed magad rosszul, hol érzed azt, hogy nem lehetsz az, aki vagy. Kinek nem mersz nemet mondani, mikor nem mersz felszólalni, stb. El kell kezdeni figyelni, figyelni, s közben jegyzetelni magadnak, és meglátod szépen ki fog rajzolódni, hogy életed mely területein lenne érdemes meghúzni a határokat.
   
   ‍
2. A nem, az a helyzetnek szól, nem a személynek, Magadért, nem ő ellene.
   Ezt neked is fontos észben tartani, s akár a másikkal is tudatni, ha nehezen fogadja el.
   
   ‍

2. Asszertív kommunikáció
   Regényeket lehetne írni róla, most nem fogok, számos videó és cikk terjeng az interneten, érdemes megnézni. Daubner Bélát ajánlom youtubeon, ő elég jól elmagyarázza. Lényeg a lényeg, hogy erre szükséged lesz ahhoz, hogy az emberi kapcsolataidban a kommunikáció ne aknamező, hanem összekötő híd lehessen. Dióhéjban összefoglalva: Arról beszélj, hogy amikor ez és ez történt, akkor te így és így érezted magad. Tehát nem a másikat szidjuk, nem őt ocsmároljuk és szurkáljuk, hanem megnyílunk és az adott történések közbeni belső megélésünkről beszélünk. Miért? Mert ha miután harmadjára késtél fél órát egy találkozónkról azt mondom, hogy “tiszteletlen vagy velem”, akkor te ezt meg tudod vétózni. Azt mondod, hogy nem igaz. De ha arról beszélek, hogy “amikor harmadjára sem értél ide a megbeszélt időben, én úgy éreztem, hogy nem vagyok megtisztelve, hogy az én időm nem fontos számodra”, akkor ezzel nem tudsz mit csinálni. Mert lehet, hogy te megélésed az az, hogy te tisztelsz engem. De az én érzéseim, az én megélésem ennek az ellentéte.. Erre már nem szokták mondani, hogy de ez nem így van, stb. Ha igen, akkor azt a pszichológia gázlángolásnak hívja, akkor jobb, ha radikálisan változtatsz azon a kapcsolódáson, mert toxikus.
   
   A megnyílásommal betekintést adok, s lehetőséget a megértésemre. Jó esetben mindkét fél meg akarja érteni, hogy mi volt a másikban, mit érzett ő, s valójában így lehet közös nevezőre jutni.
   
   Tehát sosem jelentek ki állításokat, amivel megcímkézem a történést, hanem mindig arról beszélek, hogy hogyan éltem meg én. A történésről keletkezett címkét megvétózhatja a másik, hiszen ő máshogy élte meg, a te érzéseidet viszont nem. Ha mégis, akkor ahogy említettem már, az veszélyes, s radikális változtatásra van szükség.

‍

Ennyi volna, nem az hangzik olyan vészesnek, ugye? Nem is az:) Még három dolgot kifejtek, ami segíthet a dolog átlátásában.

‍

Meglátások, egy új, csodás, szabad élet kezdete

‍

1. A határhúzás csak az elején nehéz.
   
   Miért? Gondolj csak bele. Egyrészt mindig minden nehezebb, amikor elkezdjük. Másrészt a valóság az az, hogy a már meglévő kapcsolataidban fog ez változást okozni. Lehet, hogy lesznek kapcsolatok, amik el fognak halni, mások redukálódnak, azonban ne aggódj, mert mi valódi, az megmarad. Azt szoktam mondani, hogy ha valakivel romlik a kapcsolatod azért, mert te ki mersz önmagadért állni, akkor érdemes feltenni azt a kérdést, hogy vajon mi tartotta eddig össze ezt a kapcsolatot? (A legtöbb kapcsolat valamilyen érdeken alapul, nem pedig szereteten. Én adok ezt, te adsz azt. Üzletelünk a szeretet, törődés, figyelem, elfogadás, biztonság alatt.) Igen, lehetséges, hogy ha valakinek már nincs benned érdeke, mert továbbá nem vagy elnyomott, kihasználható szerepben, akkor ez neki nem fog tetszeni, s vége a kapcsolódásnak. De kérdés, kellett-e ez valójában? Aki valóban azt szereti, aki te vagy, ő örül annak, hogy kiállsz magadért, hogy felszólalsz, hogy az lehetsz, aki vagy. Mert ha te boldog vagy, attól ő boldog.
   
   Azonban azt is érdemes elfogadnod, hogy teljesen jogos és normális viselkedés a 10-20-30 éve ismert barátoktól, családtól, hogy meghökkenek először, amikor elkezded képviselni magadat. És tök jogos. Gondolj bele, TE vagy az, aki most másképp viselkedik, aki változtat, nem ők. Te voltál az is, aki eddig nem a legigazibb önmagát adta, aki elhallgatott dolgokat, aki olykor hazudott. Ez mind mind te voltál, s most te változol. Bármennyire is jó irányba halad ez a változás, nekik bizony ezt fel kell dolgozniuk, hozzá kell asszimilálódni. Tehát érdemes nem elvárni az első pillanattól kezdve, hogy mindenki természetesnek vegye, hogy hosszú évek után elkezded magadat képviselni. De se baj. Majd megszokják, ne aggódj.
   
   Már csak azért se, mert ahogy az elején említettem, amint ki tudod alakítani a határaidat (és ez nem valami, amit egyszer kiraksz, oszt puff, hanem valami ami változik), onnantól kezdve az új emberek az életedbe már alapvetően ezekhez a határokhoz szoknak, így ismernek meg téged, ezért ott általában nem kell ezen a procedúrán végig menni. Azaz, az élet egyre könnyebbé válik.
   
   Azt is meg kell említenem, hogy azzal, hogy emberek nem kedvelhetnek téged, esetleg kapcsolódásoknak vége lehet bekapcsolhat nálad a “szeressenek, fogadjanak el” sérülés. Azonban pont ez a folyamat az, ami által egyre inkább az lehetsz, aki vagy, s gyógyulhatsz. Magyarán nem lehet meggyógyítani magunkban ezeket a dolgokat, addig amíg folyamatosan kiszolgáltatjuk magunkat, s másoktól tesszük függővé a szeretetet az életünkben. Először érdemes bele állni, s utána kezd el az változni, hogy már nem rendeled magad alá mások kedvének csak azért, hogy elfogadjanak. Tehát előbb változtatok, s utána jön az az érzés, hogy jól vagyok e nélkül is, nem pedig fordítva.
   
   ‍
2. A határhúzás az első szinten viszonylag egyszerű. Nem könnyű olykor, de egyszerű. Amire magamban azt érzem, hogy nem - s ide bejön a képbe, hogy minél inkább kapcsolatba vagy a testeddel, érzelmeiddel, a szíveddel, annál inkább fogod érezni, hogy mi nem és mi igen, erre van egy cikk az oldalon - arra nemet mondok. Így ami marad, az jó eséllyel igen.
   Azonban egy egy következő szinten abba a döntéshelyzetbe futsz bele, hogy van két jó lehetőség, melyiket választod? Ott már egy jó dolgot kell kvázi feláldozni, s döntened amellett, amelyik szerinted jobb. Ez még több figyelmet, önismereti munkát, s kapcsolódást kíván azzal a belső forrással, ami ott van mindannyiunkban.
   
   ‍

2. Ha olyan párt szeretnél, aki tiszteli, becsüli magát, aki értékeli magát, s ezért aztán téged is becsül, tisztel, értékel, akkor a Te utad a határok meghúzásán keresztül vezet. Emlékszel, beszéltük az ügyfelem példáját. Ha nincsenek határaid, nem mersz nemet mondani, valószínüleg megélted vagy éled folyamatosan az elnyomott szerepét, a “nem lehetek az, aki vagyok” érzését. Ez rombolja az önbecsülésedet, elveszik a tisztelet önmagad felé, s az önértékelés is sérül. Mi következik ezekből? Olyan élethelyzeteket teremtesz magadnak tudat alatt, ahol ezeket újra és újra elszenvedheted. A munkahelyedet utálod, mégsem váltasz egy jobbra, mert nem hiszed el, hogy sikerülhet, mert megelégszel ezzel. Amikor valaki megelégszik a számára szarral, azzal azt mondja, hogy: én ennyire tartom magam. Tudom, ez most keményen hangzik. Én se szívesen írom le, de jó szándékkal teszem, s hiszem, hogy az igazság a javadra válhat, ha elég bátor vagy belenézni. Alacsony önbecsüléssel pedig a párkapcsolat terén se várható semmi kiteljesítő. Illetve ez csak félig igaz. Van arra példa bőven, hogy két alacsony önbecsülésű embert összehoz a sors, s együtt gyógyulnak és fejlődnek, azonban ez a ritkább eset. Általában az ember inkább az elszenvedője lesz a kapcsolatnak. Gondolj csak bele, hogy akik ledominálják a másikat, azoknak egy alacsony önbecsülése ember mennyire jó “préda”... Hát igen, tudom. Szomorú, de ez van.

‍

Ne szomorkodjunk, mert ennek a résznek az lenne a lényege, hogy tudd, amint te elkezdesz fejlődni, változni, úgy egyre csodálatosabb emberek és egyre csodálatosabb történések fognak bekúszni az életedbe. Tudd, hogy te vagy mindennek a kezdete, belőled rügyezik ki az életed. S ez nem csak holmi spiri költő duma, ez a valóság. A hiedelmeid, mintáid, sémáid meghatározzák, hogy tudat alatt milyen eseményeket hozol létre az életedben. Ha azt hiszem, hogy nem vagy elég jó, akkor olyan események jönnek az életembe, ahol visszaigazolást nyerek arról, hogy tényleg nem vagyok elég jó. De a jelen példa, az nem a tyúk vagy a tojás esete, itt a kezdet, az belőlünk jön létre. Persze az is jelen lehet, hogy az esemény egyáltalán nem adna erre okot, hogy ezt higgyem, én a hiedelmem miatt, mégis belevetítem. De az is igaz, hogy a velünk történő dolgok mindig arra próbálnak rámutatni, hogy mi van bennünk, s így tudunk gyógyulni, így tudunk fejlődni. A problémák mindig tanító jelleggel vannak az életünkben.

‍

Remélem sikerült egy nagyobb szeletét megmutatni a témának, s átadni azt, miért is ez az egyik legfontosabb dolog az életünkben.

‍

Tudd, hogy sosem késő elkezdeni, tudd, hogy neked is menni fog. Mindenkinek megy. Ezek tanulható dolgok. Mint hogy mindenki tanulja is, senki sem így születik. Emlékszel, korábban írtam, hogy majdnem hogy bárki jöjjön hozzám, ez mindig téma. De tudd azt is, hogy nélküled nem fog menni. Anélkül, hogy lépéseket tennél, nem fog menni. Ez olvasással, meg videók nézésével nem megoldható, kellesz bele te is. Te vagy a lényeg.

‍

Szóval én bátorítalak, hogy indulj el, cselekedj, mert az az érzés, amikor azt érzed, hogy igen, mondhatok nemet, vagy amikor azt érzed, hogy végre az lehetek aki vagyok, igazán lényemből fakadóan élhetek, az felbecsülhetetlen.

‍

Az nyugalom.
Az szabadság.

‍

Sok szeretettel,
Lélektolmács

‍